szívfodrok

Ismerős az, amikor a mosoly önszántából tör fel a számból, Pedig nem is mondhatom, hogy a bornak, vagy neked közöd van hozzá. Egyszerűen csak jó róla beszélni. Rábeszélni magamat, hogy ez jó. Mert most nem túl édes az italom, nem korrupt a hatalom, az eső sem oly szörnyű, talán felszól egy csengettyű. Karácsonyszagú, vagy teszagú. Nem tudom. Pedig van még emögött elsöpört keserűség, de tavaszig elfér még, Csak hagyjon engem békén ma, bűnízű mámor. Maradj még.

Akartam adni egy csokimikulást tavalyi, de jó. Csókot majdnem, de forrót. Szorongó öleléssel önteném le, az majd befedi a múltat. Ne haragudj, de mindenki hibázhat. Néha. Akartam, de nem jöttél. Jöhetnél.

Álszent énem ..tépem folyton le magamról. Nem is tudom, mostanában folyton az az érzésem, hogy azért vagyunk mások, mert senkinek sincs igaza. Na meg volt, az a pont, mikor majdem aztán mégsem szakítottam le magamról, azt a pióca önámítást. Torkomban a szívem, torkodban a nyelvem... Visszarántott hirtelem, majd eltűnt, és mégsem. Napról napra újra élem.