szívfodrok

Ismerős az, amikor a mosoly önszántából tör fel a számból, Pedig nem is mondhatom, hogy a bornak, vagy neked közöd van hozzá. Egyszerűen csak jó róla beszélni. Rábeszélni magamat, hogy ez jó. Mert most nem túl édes az italom, nem korrupt a hatalom, az eső sem oly szörnyű, talán felszól egy csengettyű. Karácsonyszagú, vagy teszagú. Nem tudom. Pedig van még emögött elsöpört keserűség, de tavaszig elfér még, Csak hagyjon engem békén ma, bűnízű mámor. Maradj még.

Akartam adni egy csokimikulást tavalyi, de jó. Csókot majdnem, de forrót. Szorongó öleléssel önteném le, az majd befedi a múltat. Ne haragudj, de mindenki hibázhat. Néha. Akartam, de nem jöttél. Jöhetnél.

Álszent énem ..tépem folyton le magamról. Nem is tudom, mostanában folyton az az érzésem, hogy azért vagyunk mások, mert senkinek sincs igaza. Na meg volt, az a pont, mikor majdem aztán mégsem szakítottam le magamról, azt a pióca önámítást. Torkomban a szívem, torkodban a nyelvem... Visszarántott hirtelem, majd eltűnt, és mégsem. Napról napra újra élem.

Néha beleőrülök ebbe a fantasy dologba, amire a sznobok elővesznek egy Gárdonyit, s hozzávágják, beleverik a pofádba, hogy ezt kéne. Igazából várom már, hogy mikor őrülök újra, a realitásban sok a kultúrkurva, s hányok. Skizofrén ènem persze itt is ingázik egyik végletből a másikba. Meg kéne állapodni. De minek- Gárdonyi elfér a varázslók mellett, úton útfélen összetalálkoznak, s elmerengenek őrült elmémen, vagy csak az időjáráson.

Mert ő színész.. -és persze őt mindenki szereti, főleg a nők. Nem mintha ezzel különösebb problémám lenne, a nőket sem sajnálom. Na jó, talán egyet-kettőt, s olyankor egy köcsög állatnak tartom őt, no, de nem ez a lényeg. Esik a eső, s nekem eszembe jutott egy idióta klisé, hogy most szépen elmossa a sok szart-izé rosszat. A gyerek alszik mellettem ( igen, mellettem, nem, nem szokik ide) és nem akarok az álmába káromkodni. Az időjárásnak semmi köze. Nincsen és kész. Ez a mi sarunk. Én most nem azért írok róla (is) mert, hanem csak. Jobban mondva irigylem. A gátlásait valahol egy almafa alatt, talán, otthagyta. Jó neki- egy nap én is megteszem.

Felgöngyölítettem azt a porcelánként őrzött, drága perzsaszőnyeget. És tudod mi volt alatta? Mocsok. Most nevetek, mert azalatt a proli műanyag szar alatt is ugyanezt, talán kevesebbet találtam. Akkor meg..?

Rádöbbentem. Én, aki csak azt hiszem el, amit látok, most egy láthatatlan kapcsot vélek látni közted és köztem. Még most is nevetek, ha arra gondolok- most komolyan...erről írok? Mindenféle ionok, protonok, elektronok, neutronok, s a periodikus rendszer összes eleme- (fogalmam sincs hány van), szaladgálnak e kapocs szálain oda vissza, összevissza, hogy nagyot rúgjanak a fenekünkbe, ha véletlenül egyikünk bedepizne. Szükséged van rám, te anya- és apakomplexusos ember. Szükségem van rád, mert gyáva vagyok, s mindaz, mi bennem van, magamban gyökeret ver, s elszárad. Rádöbbentem hogy látom a láthatatlant. Milyen nyálas... És még mindig írok, rólad. Pedig nagyon tudlak gyűlölni, De még jobban sz... Mindegy.

Világbékét álmodtam. Békét a világban, békét az emberekben. S mikor a hitem fogyni látszott, akkor varázslatban hittem, hogy talán úgy megtalálom az egyensúlyt, a lelki békét. Hittem sorsban, Istenben, reményben, végzetben, napistenben, Allahban, Buddhában, jószándékban, környezetvédelemben, orvostudományban, politikában, technológiában, pszichológiában, filozófiában......Most önpusztítást látok. Rakétákat a levegőben, önpusztító fegyvereket a kézben, butító találmányokat, egészségtelen, káros termékek gyáraiból kiáramló, mindent beterítő füstöt. Látok még depressziót, fájdalmat, szomorúságot is. Sok a beszéd. Kevés az igazság. Talán nem is ismerjük már e szónak az értelmét. Persze, ott a tiszta, őszinte öröm is. Mindenki szeme előtt és lelkében ott van. De csak addig, amíg az önpusztító világ nem nyeli el még egy áldozatát. Éhes vagyok. Kimegyek a boltba, veszek magamnak egy kiflit. Abban a pillanatban egy távoli országban összeesik egy kisfiú az éhségtől. Nem volt pénzük ételre. Ugy...