A torkomban egy szívszorító kőalakú valami. Préselné kifele a szomorúság nedűjét. De nem ma. Mert nem hagyom. Mindenki (el)megy. Én nem. A tegnapi darab pocsék volt. Nem várom a holnapét. Ocsmányságokkal vagyunk teli, te meg én. Ezt használnánk, hogy boldogok legyünk, valahogy nem épp meseszerű, nem gondolod?
Bejegyzések
Ma az énemre gondotam. Hogy sokan vagyunk-e vagy magány burkol engem. Melyik az ős, a minden gyökere? Van-e köztünk igazi, vagy csak kiváló és kevésbé tehetséges énem váltja egymás után magamat. Még jó, hogy a valóság csak imprós darabokat ad el- ő. Nincs szövegkönyv, csak éljem bele, nyomjam a fejemet mélyen oda abba a lyukba, de néha már annyira hihető, hogy van úgy hogy hónapokig elfelejtem, hogy ez nem az az élő igazi, hanem csak műanyag. Vagy ez már beolvadt? Néha megrebegek egy-egy démon karma alatt, de azt hiszem, ami volt, az már végleg az énhez ragadt.
Hová tűntek a barátok?
Sok szaki, meg irodalmár, na meg az okos(kodó) édesanyák is megmondták, hogy ha az embernek gyereke lesz, a barátok lassacskán elszállingóznak. Nekem nem volt édesanya barátnőm, így nem volt kitől eltávolodjak. Viszont mikor teherbe estem, megfogadtam, hogy márpedig én megtartom a barátságaimat, ebben nem lesz nekem akadály egy néhánykilós kis pióca. Nem is volt akadály, valóban- de a barátok mégis távolodtak. Észre sem vettem, és hirtelen én lettem az, akit "meg kell látogatni". Úgy hangzik, mintha egy krónikus gyógyíthatatlan betegségben szenvednék. Pedig én cipeltem Zselykét mindenhová, ha hívtak, ha nem, pofátlanul kivívtuk a társaságot. Mégsem elég, nem hívtak. Persze, ahhoz, hogy barátságokat ápolj, vagy netán szerezz, ez nem elég. Egy-két átmulatott éjszaka, alkoholmámoros őszinte beszélgetések, odafigyelés, na meg az is számít, hogy ne folyton a gyereken, a lakáson, vagy a kusza kapcsolatodon járjon az eszed. Ezt is megpróbáltam, de anya vagyok, tudják, nem várj...
Magam adom a Váróteremben Pénteken színházban voltam. Körülbelül volt egy elképzelésem az előadásról, egy imprós darab, kuszasággal. A cselekményről annyit, hogy nem igazán van. Szereplők meg vannak, de azért mégsincsenek. Kicsit az okos leány meséje jut eszembe erről (hozz is, meg ne is, éjjel se, de nappal se). Inkább színészek vannak valós, és kevésbé valós énjükkel, talán ismerősükkel. Milyen érzés lehet saját énembe bújni a színpadon? Hogy vehetném erre valaha is rá magam? Talán ezek fogalmazódtak meg bennem az előadás alatt. Nehéz műfaj. Azt hiszem, csak intelligens közönséggel működik igazán. Kicsit kívül állunk, mi, Vásárhelyiek még ezen a síkon. Mindenesetre én igazán megpróbáltam tudatosan bent maradni a darabban. Belenéztem a színész (férfi, nő) szemébe és elhittem neki, lecsupaszítottam a termet, köddé formáltam a körülöttem levő embereket, és csak rá figyeltem. Aki megáll középen, rám néz, akár a naiv gyermek, akit még nem vert az aszfalthoz a v...