Magam adom a Váróteremben
Pénteken színházban voltam. Körülbelül volt egy elképzelésem az előadásról, egy imprós darab, kuszasággal.
A cselekményről annyit, hogy nem igazán van. Szereplők meg vannak, de azért mégsincsenek. Kicsit az okos leány meséje jut eszembe erről (hozz is, meg ne is, éjjel se, de nappal se). Inkább színészek vannak valós, és kevésbé valós énjükkel, talán ismerősükkel. Milyen érzés lehet saját énembe bújni a színpadon? Hogy vehetném erre valaha is rá magam? Talán ezek fogalmazódtak meg bennem az előadás alatt. Nehéz műfaj. Azt hiszem, csak intelligens közönséggel működik igazán. Kicsit kívül állunk, mi, Vásárhelyiek még ezen a síkon.
Mindenesetre én igazán megpróbáltam tudatosan bent maradni a darabban. Belenéztem a színész (férfi, nő) szemébe és elhittem neki, lecsupaszítottam a termet, köddé formáltam a körülöttem levő embereket, és csak rá figyeltem. Aki megáll középen, rám néz, akár a naiv gyermek, akit még nem vert az aszfalthoz a valóság, és behív a lelkének abba a kis rejtekhelyébe, amit csak akkor, csak számomra nyitott fel.
Én azt hiszem majdnem sikerült belekússzak. Talán csak egy vékony valóságfonal választott el. Legközelebb jobban kitárom a lelkemet, tágasabbra és tágasabbra, hogy befogadjam ezt a zűrzavaros békét.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése