szívfodrok

Peremtelen végeken átkúszik a megátalkodott fáradtság. Az, ami a lelket nyomja, már ha még működik. S nem csak kémiai vegyületek termelődnek, szívják el a levegőt a tüdőből.

Tagadás. Valami ilyesminek nevezhető a mostani lét ezen formája. Mikor idegesen számolod ki a hat lej nyolcvan banit tiszta aprópénzból. A hátad mögött meg két jómódúnak tűnö, fiatal férfi várakoznak a sorukra. Arra, hogy végre kiszámold. Szégyenkezel. Mert tagadsz. Meg azok a gyors témaváltások, meg, hogy nem barátkozol a bizalmasokkal. Bezárkózol. Az aprópénzes rekeszbe, azt a látszatot keltve, hogy hú de nehéz a pénztárcád. Vagyis csak félig látszat, igazából csak rossz helyre fekszik a hangsúly.

Van ez a három. Visszaállít. Töröl. Kijavít. Ugrál a mutató egyikről másikra. Igazából olyan nincs, hogy idő, de várja hogy lesújtson. Vagy tényleg értelmetlen és akkor töröl, de akkor lehet, hogy folt marad, olyan betöltetlen fajta. Van a másik, amikor meg túl mély, hogy most biztosan belelásson az ember. S akkor otthagyja, mert hogy biztos ő nem érti meg ilyenek, inkább hagyjuk ott. Meg aki nem meri az magyarázza. Hogy ilyen meg olyan kór meg szindróma, hogy ez újkeletű, meg egészen friss probléma a mai társadalomban. S aki meg rákattint az ismeretlenre az meg vagy vakmerő lesz, vagy a példaértékű polgár cím várja.