szívfodrok

Ködbe bújtatott illúzióként vergődik a szerelem. Labirintus. Hosszú bolyongása végén beleütközik  a komor képű Kérdésbe. Létezem?

Rothadó Levélhullák közt sikoltoznak A hajnal szülöttjei, a zúzmarák. Kíméletlenül ellepik az Ősz tömegsírjait.

Azt hinné az ember hogy érdekel. Betonozott hazugság. Azt hittem én is, de nem érlek el. Más szálon futó  életek hogyan is kelhetnének együtt útra. Fonódhatnánk, ha nem lennél ennyire durva.  Megbomlok. Újra és újra szövöm feléd s te más felé utam.  Feladni meg fáj- én meg elfáradok.

A meleg front hatására ki tudja,  mi sül ki. Az álom álmokat szül, s ki elég bátor hozzá az belenéz a szemébe. Egyenesen a feketeség közepébe, hol  megcsillámlik a nyárság.

Tükörképemet őrző mágikus teremtmény. Neked írok ma, vagy helyetted.  Ezer arcomat ismét felöltöm neked, hogy láss. Az idő karcai eltorzítják a teljes képet, De pillangó voltál kezdetben te is, emlékezz rá. Sosem néztünk hátra, éltünk - szabadságot álmodva. Zajosan és káoszt hagyva magunk után rohantunk boldognak lenni. Most gyermeteg lelkünket én őrzöm,  hogy mikor újra színbe borul a világ,  mienk legyen. Ne hagyd hogy ódon kereted, s az idő nyoma felszívódjon a történetedben. S mikor szürke útra tévedünk, hol nevetnek rajtunk az óriások, a nagyok, s jönnek a bezsibbadt hétköznapok, kiszínezem tükrödet, és önfeledten nevetünk. Én akarom. Te akarod?

Osztályomnak Jelenben élve álmodom Álmok közt élek a jelenben. A realitás kötelén táncolok, túl magasan vagyok. Vissza ne nézz - ordítja belső békém --leesel te balga! Minden sínen megy, profi vagyok.  Aztán hirtelen lehúz a múlt- ő,  május harmincegy. Zuhanok lefelé. Állj! Megáll az idő, a lélegzet, ott vagytok. Fekete fehér minden.  Ti. Én, egymás mellett hibátlanak vagyunk. Elhiszitek, hogy örökké tart a barátság, sírtok. A jelenben kinevetnélek, micsoda lúzerek! De most lábaim kővé válnak, arcom megkövesedik, sírok. Hirtelen felkap valami és forgószélként röptet vissza a jelenbe. Állj! Állj! Hiányozni fogtok. Hiányoztok.

Találhatnék egy világszép pillangót, és sose látni többet. Egy utat. Végtelent. Álmodni, mindig csak délibábok után fejvesztve szaladni. Könyvet írni, melynek betűi kiszaladnak kezeim közül. Talán a legjobb lenne magamat is elveszíteni, s keresvén új életre találni. 

Divatjamúlt libbenős szoknya lennék én, s vagyok is, vagy tán csak voltam. Félredobott rongydarab a szekrényed mélyén. Hímes varrásaimat moly eszi, ő legalább szeret. Emlékeimben fodraim suhanása villan fel, ahogy  vásznam  kedvesen átölelt. Jól érezted magad bennem, velem. Most meg vásznam vörös árnyalatokra vált, ha meglátom micsoda szemérmetlen parázna lélek vett birtokául. Ő nem akar szépnek látni. Hogy akarhatna, hisz bugyidat is épp, hogy takarja. Hűtlenséged bánt de nem dühít,  egy nap majd újra a retró virít..  s akkor büszkén kotorsz elő megint szekrényed mocskából. (Csak meg ne tudják barátaid, hogy nem vadiúj az új rucid.)

Napok óta tart a vihar. Nem tudom, még hány napot kell kibírnom ebben a tépelődésben. Ezek azt hiszik, bármit megtehetnek. Suhancok. Mégis mit képzelnek magukról, hogy úgy rángatnak engem, mintha csak a tulajdonuk lennék? Egy nap majd továbbállok, meglátjátok! Miért is függenék én tőletek, azt hiszitek minden arra hajlik, amerre ti akarjátok. Én más vagyok, szabad lelkű. Minek is beszélek, hisz süketek. De könnyű lenne elengedni magamat, és beletörődni! Hajlongani a széllel. De miért is tenném? Az egyik fuvallat gyökerestül akar kitépni, és magával vinni, ha akarom, ha nem. A másik meg csak csiklandoz, s mire elengedném magam, elsuhan a következő faágra.Pokolba veletek! Az éjszaka az jó. Egy kis árva szellő beköltözik lombkoronámba, és álomba ringat. Talán ha sose jönne el a nappal....