Keresni a szót. Hogy mi is vagy te. Nekem. Egymásnak. Hol ér véget a „te” meg az „én”, és meddig is tart az a „mi”. Bepötyögöm. Kitörölöd. Szép, gyöngybetűkkel felvázolom, te meg áthúzod aztán jól ki is satírozod, hogy nem jó. Persze van, hogy te köpsz egy két szót a levegőbe, amiről azt hiszed hogy, na, igen. Ez vagyok én. Ezek vagyunk mi. Tessék. Nyeljél. Én meg úgy teszek, ahogy mondod. Jobban mondva csak majdnem. Nyelek. Majd szépen, kecses mozdulatokkal letörlöm a szavaidat. Szavakat keresek, nem mást. Nem illúziót, nem hamis érzéseket. A testnek, a nedveknek, a kémiai vegyületeknek nincs köze ahhoz, amit mi alkotunk. Szabadon választhatunk, a makacsság nem hagy elsodródni hamis vizek felé. Amikor éppen boldogok vagyunk, akkor csak ömlik belőlem a mondandó, hiába szerelek én száz szitát is a torkomra, a szavak csak jönnek és jönnek, összevisszaságban zúdulnak rád. Ezek olyan pihekönnyű betűkirakósok. Az egyedüli súly rajtuk a méz ami édessé teszi őket számodra. Viszo...