szívfodrok

Kifogások 1. Hogy ma nem. De nem azért mert, hanem csak úgy. Letörölném azt a sebszerű valamit amit magad teremtettél, de nincs mivel. Meg is akadályoztam volna, csak lélekben nem voltam jelen. Sajnálom, tényleg, valaki más biztos jobban. 2. Mert nincs időm. Még magamra sem igazán. Nem hogy téged, még magamat sem ismerem. A barátaim is azt mondják. Nem miattad. Tudod, meg a szokásos töltelékmondat.

Csúnyának képzelem el őket. Meg ráncosnak. Barna, kopottas ballonkabátban mennek el egymás mellett az utcán, senki nem beszél. Nincsenek autók, sem vidám zene,színház, vagy festmények. Egyszerűen csak sietnek a szürke utakon egymás mellett. Sosem érnek haza, de nem is indulnak el. Csak onnan tudom, hogy nem vakok, hogy mindig lefele néznek, összpontosítanak egy bizonyos pontra lent. Vagy bent. Nem tudom. Nincsenek gyermekek, sem öregek, mindannyian harmincas külsejűek. A férfiak éppen a kopaszodás első szakaszában járnak, a nők szoros kontyban hordják a barna, egyenletes színű hajukat.  Régi, négyemeletes tömbházak között közlekednek, de sosem térnek be oda. Annyi tulajdonsággal tömték ki őket az idők során, és még mindig nem teljesek. Ez a sorsuk. Addig nem állhatnak meg, ameddig meg nem kapják a végleges formájukat. Talán még feszengnének is, ha tudnák, hogy hogyan kell, mert ugyan mi történne, ha kiteljesedne a lényük? Mit kezdenének magukkal? Én nagyon dühös lennék a helyükb...

Nyugalom. Persze ez a cím mindent takar, csak a valóságot nem. Az ember lánya, ha belép Kleopátra kriptájába, nem távozhat nyugalommal megtöltve. Épp az ellenkezője. Mintha kitéptek volna egy adag bőrt a lelkéről.  Jómagam úgy ültem be a közönség soraiba, hogy ismertem a regényt. Ilyenkor az ember akarva akaratlanul elvárásokkal posztolja ki a retináját, és az alapján nézi az előadást. A díszlet egyszerűen lenyűgözött. Talán ami elsőre feltűnt az a tükrök jelenléte, ami, ha úgy vesszük, hogy a színpad fel volt osztva helyszínekre, érthető, hiszen minden házban akad legalább egy tükör, de itt olyan érzést keltett, legalábbis számomra, mintha a szereplőket az önmaguk tiszta valósága üldözné, és kényszerítené, hogy szembenézzenek vele. A másik fontos eleme a díszletnek a vízzel elválasztott kis sziget a színpad közepén, ami olyan hatást keltett, mint egy semleges terület a háború kellős közepén. Andor szigete, ami csak az övé. Nem az anyjáé, nem a múltjáé, nem a mocskos jelené, h...

Aranyozott képkeretben, beszakítva a szürke vászon. Arc nélküli testek vonulnak gépies léptekkel. Felszedett mondataikkal tűzik ki a lelket, tenyérbe hasító gombostű szorítja ki. Kiáltani fölösleges, inkább vérrel írják körül, amire te felkiáltasz- művészet!

Alád adom.  Ád az Isten Bátorságot Cél is kell majd. Csereben hagy-e? Dönthetnék úgy Egyszerűen Ép eszemmel. Felrúghatnám Gond nélkül is, Gyermeklelkem Hárítaná. Így maradtam Jómagammal Kétségek közt. Látnom kell, hogy Megválasztott Népvezérem Nyerhet-e, s ha igen Okos, Példaértékű kell. Rajtam is áll, Saját jövőm Személyes lett. Téged mégsem, Utad ködös. Úgyse nyerünk. Vagy tán mégis? Zárni hogy kell? ZS

Igazából sosem láttuk egymást. Mindketten azt, amire szükség volt  abban a percben. Az igazi, a huszadik századból kiszökött hős. A költő. Egy darab hús, mondaná egy vérig sértett női szív. Én talán azt mondanám hogy egy test kellett hogy kijöjjön az alakzat. Szerepek, melyeket kiköveteltünk az elménktől és retinánkra helyeztük. Talán, volt egy szemrebbenésnyi idő, amikor ugyanazt akartuk, egy pillanat ami maradhatott volna.

Az ember, akit Ovénak hívtak- és a könyv, ami mellett nem lehetett csak úgy elmenni . Szóval, a főszereplő egy morcos nyugdíjas, Ove (amit Úvénak kellene ejteni, de nekem végig Ove maradt). Bizonyára mindenkinek van hasonló ember a környezetében. Ezekre az emberekre szoktam mondani, főleg az én nagyapám miatt, hogy nézzünk csak a dolgok mögé, mert kincset találhatunk. Ha az ember kertvárosban él, arra kényszerül, hogy megismerje a szomszédait, erre "kényszerült" főhősünk is, ezáltal ismeri meg a szerintem szintén főszereplőnek mondható Parvaneh-t, és családját.  Igazából már-már giccsbe menő lenne az a szívfacsarás, amit kikényszerít ez a könyv belőlünk, de valahogy mégsem. Néha úgy éreztem, mintha nem is az író, hanem Ove szigorú természete tartaná ezt a könyvet össze. Meg az a humor, ami abból fakad legtöbbször, hogy Ove szerint a legtöbb ebber nem normális, a legszebb (és legszívszorítóbb!) bókja pedig az, hogy "nem vagy egy komplett idióta". Olvasd....

A pillanat utáni pillanat. Rajtakaptad magad, ahogy nyerésre állsz. Kiállsz a tömeg elé magadért, ami önnön bíráid köréből áll össze. Zavarodsz, dadogni kezdesz- mentegetőzöl. Csupaszon takargatva szemérmed. Magyarázni kéne, de miről? Szóval a következő lépés. Dadogsz, nyelvedre matróz csomó, nincs körmöd, hogy kibogozd. Magas a színpad, meg az Á, amin elindulna a szöveg. Szédülsz. Hogyan kell leszállni, és mikor? Hát ezaz, hogy nem fogsz, max zuhanni. Odáig rugdostad magad, most meg mit akarsz? Bogozd ki. Nyögve nyelős mondatok, a közönség nem érti. Kínos pillantások önmagadra. Mit a faszt akarsz már?! Az utolsó utáni másodperc, miután kijózanodik a mámor. Csend. Kín. Vakfolt. No meg azok a folytonos egyszavas mondatok.

Peremtelen végeken átkúszik a megátalkodott fáradtság. Az, ami a lelket nyomja, már ha még működik. S nem csak kémiai vegyületek termelődnek, szívják el a levegőt a tüdőből.

Tagadás. Valami ilyesminek nevezhető a mostani lét ezen formája. Mikor idegesen számolod ki a hat lej nyolcvan banit tiszta aprópénzból. A hátad mögött meg két jómódúnak tűnö, fiatal férfi várakoznak a sorukra. Arra, hogy végre kiszámold. Szégyenkezel. Mert tagadsz. Meg azok a gyors témaváltások, meg, hogy nem barátkozol a bizalmasokkal. Bezárkózol. Az aprópénzes rekeszbe, azt a látszatot keltve, hogy hú de nehéz a pénztárcád. Vagyis csak félig látszat, igazából csak rossz helyre fekszik a hangsúly.

Van ez a három. Visszaállít. Töröl. Kijavít. Ugrál a mutató egyikről másikra. Igazából olyan nincs, hogy idő, de várja hogy lesújtson. Vagy tényleg értelmetlen és akkor töröl, de akkor lehet, hogy folt marad, olyan betöltetlen fajta. Van a másik, amikor meg túl mély, hogy most biztosan belelásson az ember. S akkor otthagyja, mert hogy biztos ő nem érti meg ilyenek, inkább hagyjuk ott. Meg aki nem meri az magyarázza. Hogy ilyen meg olyan kór meg szindróma, hogy ez újkeletű, meg egészen friss probléma a mai társadalomban. S aki meg rákattint az ismeretlenre az meg vagy vakmerő lesz, vagy a példaértékű polgár cím várja.

Olyan mintha meghalnál.  Nem úgy, nem abban a depressziós értelemben. Ott, abban a pillanatban amikor már úgy nagyjából nem is létezel, mint ember, vagy már tudod hogy tök mindegy. Amúgy nem csak egyszer ér a halál. Azért mondják hogy sok- meg kétszínű meg ilyen  hogy játszunk mindenféle szerepet. Szóval abban a pillanatban, minden fordítva működik, a hideg az meleg, meg ami fáj, az nem is fáj, meg ilyenek. Mint amikor annyira fázol, hogy már éget a fagy. Beléd hatol,belül meg szétszakít,  néma vagy, mégis megsüketülsz saját magadtól. S akkor van hogy félsz magadtól hogy nem érzel a fájdalomtól hogy elveszíted a fonalat, vagy mi. S akkor van az is, hogy újjászületsz. Azt már nem tudom, hogy mivé. Azt mindig elfelejtem.

Vizet önteni a szemgödrébe - hátha. Nevető szájába puliszkát tömni. Váratom, ami utána jön. Vagy kihányja a tegnapot, vagy pedig lenyeli azt, ami holnap jönne. Ujjongást érzek a kisujjamon, azon a seben amit ejtett, kapargatnám, de olyan alakú, akár a vetetlen ágy, amire mégis rámosolyog az ember, mert belevarrta az éjszaka minden egyes (vágy)álmát. Holnapra marad a mélabú.

A torkomban egy szívszorító  kőalakú valami. Préselné kifele a szomorúság nedűjét. De nem ma. Mert nem hagyom. Mindenki (el)megy. Én nem. A tegnapi darab pocsék volt. Nem várom a holnapét. Ocsmányságokkal vagyunk teli, te meg én. Ezt használnánk, hogy boldogok legyünk, valahogy nem épp meseszerű, nem gondolod?

Ma az énemre gondotam. Hogy sokan vagyunk-e vagy magány burkol engem. Melyik az ős, a minden gyökere? Van-e köztünk igazi, vagy csak kiváló és kevésbé tehetséges énem váltja egymás után magamat. Még jó, hogy a valóság csak imprós darabokat ad el- ő. Nincs szövegkönyv, csak éljem bele,  nyomjam a fejemet mélyen oda abba a lyukba, de néha már annyira hihető, hogy van úgy hogy hónapokig elfelejtem, hogy ez nem az az élő igazi, hanem csak műanyag. Vagy ez már beolvadt? Néha megrebegek egy-egy démon karma alatt, de azt hiszem, ami volt, az már végleg az énhez ragadt.

Sok szaki, meg irodalmár, na meg az okos(kodó) édesanyák is megmondták, hogy ha az embernek gyereke lesz, a barátok lassacskán elszállingóznak. Nekem nem volt édesanya barátnőm, így nem volt kitől eltávolodjak. Viszont mikor teherbe estem, megfogadtam, hogy márpedig én megtartom a barátságaimat, ebben nem lesz nekem akadály egy néhánykilós kis pióca. Nem is volt akadály, valóban- de a barátok mégis távolodtak.  Észre sem vettem, és hirtelen én lettem az, akit "meg kell látogatni". Úgy hangzik, mintha egy krónikus gyógyíthatatlan betegségben szenvednék. Pedig én cipeltem Zselykét mindenhová, ha hívtak, ha nem, pofátlanul kivívtuk a társaságot. Mégsem elég, nem hívtak. Persze, ahhoz, hogy barátságokat ápolj, vagy netán szerezz, ez nem elég. Egy-két átmulatott éjszaka, alkoholmámoros őszinte beszélgetések, odafigyelés, na meg az is számít, hogy ne folyton a gyereken, a lakáson, vagy a kusza kapcsolatodon járjon az eszed. Ezt is megpróbáltam, de anya vagyok, tudják, nem várj...

Magam adom a Váróteremben Pénteken színházban voltam. Körülbelül volt egy elképzelésem az előadásról, egy imprós darab, kuszasággal.  A cselekményről annyit, hogy nem igazán van. Szereplők meg vannak, de azért mégsincsenek. Kicsit az okos leány meséje jut eszembe erről (hozz is, meg ne is, éjjel se, de nappal se). Inkább színészek vannak valós, és kevésbé valós énjükkel, talán ismerősükkel. Milyen érzés lehet saját énembe bújni a színpadon? Hogy vehetném erre valaha is rá magam? Talán ezek fogalmazódtak meg bennem az előadás alatt. Nehéz műfaj. Azt hiszem, csak intelligens közönséggel működik igazán. Kicsit kívül állunk, mi, Vásárhelyiek még ezen a síkon.  Mindenesetre én igazán megpróbáltam tudatosan bent maradni a darabban. Belenéztem a színész (férfi, nő) szemébe és elhittem neki, lecsupaszítottam a termet, köddé formáltam a körülöttem levő embereket, és csak rá figyeltem. Aki megáll középen, rám néz, akár a naiv gyermek, akit még nem vert az aszfalthoz a v...

Tominak Nem tudok beszélni a halálról. Nem tudok mit kezdeni vele. Nem tudok félni tőle, de közel sem akarom tudni. Nem tudom hogyan kezeljem a családtagjaim elvesztését, fogalmam sincs hová lesznek. Nem tudom (nem akarom) elhinni azt,  hogy csupán rothadó maradványokká válnak egy sötét lyukban. Nem tudom milyen beteg dolog ez, hogy nem kapunk elég időt- ki mondja meg hogy mikor elég? Nem tudom miért pont őt, és miért pont most...  Mikor érdemes meghalni? Részvét kéne, azt nem adok. Annál többet érzek, kikaparnám a bánatot, visszahoznám az elmúltat. Most semmi sem racionális. Nem tudok józan ésszel gondolkodni. Felelősséggel tartozok. Túl fiatal, túl korán- miért? Klisék. A halál nem válogat. Jön és rombol. Talán, ha azt képzelném, hogy kedvesen megfogta a kezét, hogy az arca olyan volt, mint a szerettei arcképének összes gyengéd vonása, ha azt képzelném, hogy a legboldogabb helyre vitte- így kell lennie. Nem tehetek semmit, sem én, sem más. Azt hiszem, talán,...