Nyugalom.
Persze ez a cím mindent takar, csak a valóságot nem. Az ember lánya, ha belép Kleopátra kriptájába, nem távozhat nyugalommal megtöltve. Épp az ellenkezője. Mintha kitéptek volna egy adag bőrt a lelkéről.
Jómagam úgy ültem be a közönség soraiba, hogy ismertem a regényt. Ilyenkor az ember akarva akaratlanul elvárásokkal posztolja ki a retináját, és az alapján nézi az előadást. A díszlet egyszerűen lenyűgözött. Talán ami elsőre feltűnt az a tükrök jelenléte, ami, ha úgy vesszük, hogy a színpad fel volt osztva helyszínekre, érthető, hiszen minden házban akad legalább egy tükör, de itt olyan érzést keltett, legalábbis számomra, mintha a szereplőket az önmaguk tiszta valósága üldözné, és kényszerítené, hogy szembenézzenek vele. A másik fontos eleme a díszletnek a vízzel elválasztott kis sziget a színpad közepén, ami olyan hatást keltett, mint egy semleges terület a háború kellős közepén. Andor szigete, ami csak az övé. Nem az anyjáé, nem a múltjáé, nem a mocskos jelené, hanem csakis az övé. Na meg az Eszteré. Már ameddig fenn tudják tartani a "nyugalom" illúzióját.
A jellemek alakulására is kitérnék, amit a rendező, meg a színészek gyönyörűen oldottak meg, már ha ez a szó helyénvaló, ha erről az előadásról beszélünk. A Weér Rebekát alakító Fülöp Erzsébet tökéletesen formálódik át a gőgös színésznőből a szellemként létező öregasszonnyá. Talán az első percekben nem tudom elhinni neki, azt akit alakít, de folyamatosan átalakul a szememben, míg végül minden egyes mozdulata kétségtelenül valósággá válik számomra. Berekméri Katalin úgyszintén folyton változik Jordán Éva ravasz és kegyetlen bőrében. Mindenki szerepeket ölt fel, az embernek az az érzése támad, hogy a szereplők valahol eltévedtek önmaguk keresésében, és ez a tudat mindannyiukat az őrületbe kergeti. Talán ez az a gondolat, ami miatt a néző lecsupaszítva érzi magát a darab alatt, és után.
Afrim, a rendező ezt a nyomasztó életképet komikusnak szánt kiugrókkal, dalolásokkal kívánja megszakítani, ami érthető, viszont én ezt részenként túlzottnak, vagy értelmetlennek tartottam. Voltak olyan részek is, amiket nyújtottnak találtam, hiszen három órát tölteni a művésznő és önpusztító fia körül magában is kimerítő. A katarzis elmaradt számomra, de megadta ugyanazt a napokig tartó szívszaggatást, amit a könyv is. Hogy mi a célja egy ilyen előadásnak? Talán a felismerés. Viszont mindenesetre a kíváncsiság viszi az embert, hogy fordulhat e még rosszabbá. Itt pedig a darabból szeretnék idézni végszóként, mert ilyen állat az ember." Mindig csak arra vagyunk kíváncsiak, aki segíthet, vagy aki tönkretesz."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése