Tökéletesország

Csúnyának képzelem el őket. Meg ráncosnak. Barna, kopottas ballonkabátban mennek el egymás mellett az utcán, senki nem beszél. Nincsenek autók, sem vidám zene,színház, vagy festmények. Egyszerűen csak sietnek a szürke utakon egymás mellett. Sosem érnek haza, de nem is indulnak el. Csak onnan tudom, hogy nem vakok, hogy mindig lefele néznek, összpontosítanak egy bizonyos pontra lent. Vagy bent. Nem tudom. Nincsenek gyermekek, sem öregek, mindannyian harmincas külsejűek. A férfiak éppen a kopaszodás első szakaszában járnak, a nők szoros kontyban hordják a barna, egyenletes színű hajukat. 

Régi, négyemeletes tömbházak között közlekednek, de sosem térnek be oda. Annyi tulajdonsággal tömték ki őket az idők során, és még mindig nem teljesek. Ez a sorsuk. Addig nem állhatnak meg, ameddig meg nem kapják a végleges formájukat. Talán még feszengnének is, ha tudnák, hogy hogyan kell, mert ugyan mi történne, ha kiteljesedne a lényük? Mit kezdenének magukkal? Én nagyon dühös lennék a helyükben az emberekre. Mert ők teremtették ezt a világot. Mindenki bírál, ítél, meghatározza mások előtt, hogy szerinte mi. És mindenki szerint más. Na ebből születtek. A haláluk pedig talán a hallhatatlanság lesz.

Fekete cipőben képzelem el őket. Ökölbe szorított kézzel. Tökéletesen.