szívfodrok

 Szétfeszíted határaim, lezárod, aminek nincs helye bennem. messze kergeted démonaim, amiket eddig magam etettem. Álmodni jó veled, de ébren színesebb minden pillanat. Fél téglát dobsz a zavaromra, s ledöntesz vele minden falat. Életté dörzsölöd bennem a sok jót. Félrevezeted a kételyem. Félkészen is egész vagyok, ha benned létezem.             

Ameddig kezed újra arcomhoz ér, amíg testem újra eggyé válik a tieddel, amíg hajamat kisimítod gyűrött arcomból. Csak addig kell legyőznöm a súlyt, ami a lelkemre ereszkedik. Az üres órákban kell erővé formálnunk a szerelem emlékét, amit egymásba simítottunk. Egymás hőseivé válhatunk, ha megtesszük. Szétbombázni a kételyt, lerombolni a falakat, leszedni szívünkről a szorító abroncsot. Rövid percekből kell átszőnünk, a hosszú, őszi csendet. Ünneppé változtatni a hétköznapokat, érzéssé formálni az elhalt emlékeket. Két ölelés között behunyt szemmel, önmagunk árnyékában.             

Összehúzom kisimítasz.  Elrejtem, te kiteríted.  Rád nézek és azt gondolom Rám nézel és nem gondolkodsz. Abszurd társítás Tökéletes illesztés. Két külön test,  felemás életet rejtve.  Mégis a ritmus az egy. A szív.  Vagyis a kézzelfogható. A láthatatlan félénken bújik meg az ujjbegyek alatt.

„ Verje meg az isten azt az édesanyát, Ki vasárnap este elbocsássa lányát.” Mereven fekszem az ágyon. A simára vasalt ágynemű ránctalan tökéletessége tartja a testem. Lyukas a harisnyám. Cipőben úgysem látszik. Anyám kikopott ruhája épp, hogy eltakarja combjaim. Ő alacsony. Én meg nagy ló vagyok, talán az apámra ütöttem. Ezt sose tudom meg. Szeretem a sötétséget. Anyám beteges rendmániája nem látszik így, csak sziluettek merednek a hold beszűrődő homályában. A konyhában lábosok ütődnek egymáshoz. Keménytalpú papucsok csattognak a padlón, ahogy végtelenszer körüljárják a konyhát. Akár egy rituális szertartás. Minden este ugyanazok a hangok kísérik végig álmatlanságom. Túl sokat gondolkozom az anyámról. Nem érdemli meg, azt hiszem. Kész a kávé. Nem jön el. Gondolhattam volna, hogy csak tréfa az egész. Csörömpölés. Nem. Jön! Hirtelen kopogás nyitja fel a szemhéjamat.Megfagyott csend. Felgyorsul a szívdobogás. Még gyorsabb. Hangok, beszélgetésfoszlány. Anyám...

Elindulni könnyű. Főleg, hogy a nézőtéren ott vannak ők.  Előre a jobb lábat, feszítsd meg a balt.  Oldalra nézel, téged néznek.  Próbálod leolvasni a szemükből,  hogy mi lesz, amikor megtörténik.  Mindez csak egy pillanat, mégis belelátsz mindenbe.  Ő dühös rád, a másik próbál hamar túlesni, le akar rázni.  A harmadiknak nem látod a szemét. Az óráját nézi.  Senki nem akar itt lenni, csak kilépni nem tudnak.  Most becsukod a szemed, magadba nézel,  oda, ahova ők nem tudnak, vagy csak nem akarnak. Belevésed minden egyes izmodba azt, amit érzel. Kiáltanál, de ez némajáték. Elrugaszkodsz. Nekimész. Vérzel. Senki nem állított meg. Kiürül a nézőtér.