szívfodrok

Csúnyának képzelem el őket. Meg ráncosnak. Barna, kopottas ballonkabátban mennek el egymás mellett az utcán, senki nem beszél. Nincsenek autók, sem vidám zene,színház, vagy festmények. Egyszerűen csak sietnek a szürke utakon egymás mellett. Sosem érnek haza, de nem is indulnak el. Csak onnan tudom, hogy nem vakok, hogy mindig lefele néznek, összpontosítanak egy bizonyos pontra lent. Vagy bent. Nem tudom. Nincsenek gyermekek, sem öregek, mindannyian harmincas külsejűek. A férfiak éppen a kopaszodás első szakaszában járnak, a nők szoros kontyban hordják a barna, egyenletes színű hajukat.  Régi, négyemeletes tömbházak között közlekednek, de sosem térnek be oda. Annyi tulajdonsággal tömték ki őket az idők során, és még mindig nem teljesek. Ez a sorsuk. Addig nem állhatnak meg, ameddig meg nem kapják a végleges formájukat. Talán még feszengnének is, ha tudnák, hogy hogyan kell, mert ugyan mi történne, ha kiteljesedne a lényük? Mit kezdenének magukkal? Én nagyon dühös lennék a helyükb...

Nyugalom. Persze ez a cím mindent takar, csak a valóságot nem. Az ember lánya, ha belép Kleopátra kriptájába, nem távozhat nyugalommal megtöltve. Épp az ellenkezője. Mintha kitéptek volna egy adag bőrt a lelkéről.  Jómagam úgy ültem be a közönség soraiba, hogy ismertem a regényt. Ilyenkor az ember akarva akaratlanul elvárásokkal posztolja ki a retináját, és az alapján nézi az előadást. A díszlet egyszerűen lenyűgözött. Talán ami elsőre feltűnt az a tükrök jelenléte, ami, ha úgy vesszük, hogy a színpad fel volt osztva helyszínekre, érthető, hiszen minden házban akad legalább egy tükör, de itt olyan érzést keltett, legalábbis számomra, mintha a szereplőket az önmaguk tiszta valósága üldözné, és kényszerítené, hogy szembenézzenek vele. A másik fontos eleme a díszletnek a vízzel elválasztott kis sziget a színpad közepén, ami olyan hatást keltett, mint egy semleges terület a háború kellős közepén. Andor szigete, ami csak az övé. Nem az anyjáé, nem a múltjáé, nem a mocskos jelené, h...

Aranyozott képkeretben, beszakítva a szürke vászon. Arc nélküli testek vonulnak gépies léptekkel. Felszedett mondataikkal tűzik ki a lelket, tenyérbe hasító gombostű szorítja ki. Kiáltani fölösleges, inkább vérrel írják körül, amire te felkiáltasz- művészet!

Alád adom.  Ád az Isten Bátorságot Cél is kell majd. Csereben hagy-e? Dönthetnék úgy Egyszerűen Ép eszemmel. Felrúghatnám Gond nélkül is, Gyermeklelkem Hárítaná. Így maradtam Jómagammal Kétségek közt. Látnom kell, hogy Megválasztott Népvezérem Nyerhet-e, s ha igen Okos, Példaértékű kell. Rajtam is áll, Saját jövőm Személyes lett. Téged mégsem, Utad ködös. Úgyse nyerünk. Vagy tán mégis? Zárni hogy kell? ZS