szívfodrok

Üveggolyó   Hosszasan nézem azt a férfit az üzletben, kész papagáj a fickó. Hirtelen fulladásként tör rám a nevetés. "Nézd meg azt a pasast na, Lór....". Jaj igaz, csak egyedül vagyok, egyedül nevetek a bevásárló központ közepén, és valahogy nélküle csak egy kis pontnak érzem magam, aki hiába kiabál, ugrál, senki nem látja meg. Senki nem akar vele nevetni, sírni. Akarattal ügyetlenkedek, mondjátok már! Kétbalkezes vagyok! Halljam, nevessetek, szidjatok..csak szóljatok már hozzám. Szabadságvágy, magányvágy, ilyenkor hol vagytok?! Lehajtom  fejem, és némán tovább megyek, még egyszer felnézek arra a fickóra, de már nem is találom olyan viccesnek, mint azelőtt.   "A távolságot, mint üveggolyót megkapod, csak hunyd le kis szemed", hallgattam minden este édesanyám altató rituáléjaként. Most valamiért megint beugrik ez a sor, a távolság, mint üveggolyó. Erre vágyom most én is;  a versike azt mondja, hogy hunyjam le a szemem, hát megteszem. Próba szerencse, minde...

Magamnak élek, magamnak nem tudok élni. Felszólítom "én"-t, hogy szeressek; még önmagamat sem tudom szeretni. Csendben hallgatom felemelő gondolataimat, magamra ordítok: hallgass már!  Nyöszörgök magányomban; "tűnjetek már el, egyedül akarok lenni"! Vágyok egy érintésre,  viszolygok tapintástól. Azt hiszem, aztán meg tagadom; érdekel, majd egyszerűen elfeledem. Látsz engem? Csak illúzió vagyok, körvonal egy soha véget nem érő alkonyatban. Imádlak! Hagyj már békén! Meg akarom váltani a Világot; csak nekem legyen jó, a többi meg nem érdekel.Okos vagyok. Okos vagyok? A humorom mindent überel. "Durva humorod van, megbántasz". Még akarom! Sosem lesz már vége? Boldog vagyok; talán boldog vagyok. Boldog vagyok?

Ez a bejegyzésem nem lesz egy filozófikus,nagy szavakkal tömített írás. Úgy érzem, hogy ki kell írjam magamból ezt: hiányzik az apám. És ahogy ezt érzem, ezzel az érzéssel társul az is, hogy önzőnek érzem magam. Ott van egy kedves barátnőm, aki nem találkozott az édesapjával már vagy három éve. Nekem meg itt van, de azért még sincs velem. A legönzőbb pillanataimban becsapottnak érzem magam, hiszen augusztusban azt az ígéretet kaptam, hogy ezután ott leszünk egymásnak, de nem gondolkozohatok így. Egyrészt amiatt, hogy rengeteget dolgozik, másrészt meg, nem csak nekem van szükségem az apámra. Pedig én próbálkozok, napi szinten lépést tartok a politikával, csak hogy tudjam, mit is csinál, amiért nincs velünk szinte soha, meg lesem a rendezvényeket, ahol segíthetek. De most is két napja nem láttuk egymást, amikor ő hazajött én már nem voltam itthon, vagy aludtam, s amikor én jöttem haza, ő akkor ment vissza dolgozni. És ha az érettségi utánra gondolok, kiráz a hideg lassan, egyr...

A takaró egymásba fonja forró testetek, érzed válladon a lélegzetét. Hirtelen szorító érzés járja át a torkod, s lassan, erőltetetten tornássza fel magát az a bizonyos szó. Nem állíthatod meg, önmagának parancsol. Aztán hirtelen csak úgy kibuggyan: "szeretlek".  Nem, hogy ő, saját magad is meglepődsz    azon, hogy hogyan kerülhetett beléd ez a  szó, hogyan tudott eljutni az ajkaidig? Keresgélni kezdesz emlékeidben, hogy rátalálj, hogy hol van a rés. Felelevenedik benned a vágy, a gyönyör, majd a biztonság, és a megnyugvás érzése. Szavakba akarnád önteni, hogy ezek összessége mit is váltott ki belőled, egy olyan szót keresel, ami hálát és odaadást is tükröz. És se szó, se beszéd, létrejön a rés, amin bejön ez a pimasz szó. Hiába kérdezed, hogy ki hívta, csak pökhendin odadobja válaszát, " na de kérlek, létezik nálam tökéletesebb, és találóbb szó az elvárásaidnak?" Lehajtod a fejed, mert tudod, hogy igaza van. Kit érdekel, ha nem szereted a melletted lev...

Hideg este volt, mégis a hópelyhek kiengesztelték a rút tél minden bűnét.  Senki sem gondolta volna, hogy ez a tél ekkora havat hoz magával. A lány egy újabb hosszú, unalmas vasárnap után elmélázva ült a szobájában, a háttérben lágy zene szólt, s kint a hópelyhek, mintha a dallamra ringatóztak volna le. Néha úgy tűnt, mintha egymásba fonódnának, és ölelkezve szállnának alá, hogy egymás közelébe tegyék meg első s egyben utolsó repülésüket. A lány fejében máris történetek szövődtek a Hópelyhek csodálatos utazásáról, hogy miket láttak, mekkora szélkavalkádba keveredtek, s mikor már mindent veszni láttak, a szél ringatni kezdte őket, szinte simogatta, hisz tudta, a kis hópelyhek élete majdhogynem véget ér, mikor leérnek a földre. Hosszú hét állt a lány háta mögött, nem mondhatta egetrengetően rossznak sem, hisz rengeteget nevetett, "de ami fáj, az fáj", mondogatta magában ma nem először. Kimerültnek érezte magát, utoljára augusztusban érzett így, Azon a napon. Viszont erre nem...