Hópihe

Hideg este volt, mégis a hópelyhek kiengesztelték a rút tél minden bűnét.  Senki sem gondolta volna, hogy ez a tél ekkora havat hoz magával.
A lány egy újabb hosszú, unalmas vasárnap után elmélázva ült a szobájában, a háttérben lágy zene szólt, s kint a hópelyhek, mintha a dallamra ringatóztak volna le. Néha úgy tűnt, mintha egymásba fonódnának, és ölelkezve szállnának alá, hogy egymás közelébe tegyék meg első s egyben utolsó repülésüket. A lány fejében máris történetek szövődtek a Hópelyhek csodálatos utazásáról, hogy miket láttak, mekkora szélkavalkádba keveredtek, s mikor már mindent veszni láttak, a szél ringatni kezdte őket, szinte simogatta, hisz tudta, a kis hópelyhek élete majdhogynem véget ér, mikor leérnek a földre.
Hosszú hét állt a lány háta mögött, nem mondhatta egetrengetően rossznak sem, hisz rengeteget nevetett, "de ami fáj, az fáj", mondogatta magában ma nem először. Kimerültnek érezte magát, utoljára augusztusban érzett így, Azon a napon. Viszont erre nem akart emlékezni, úgyhogy emlékei lapjait újra előre forgatta az elmúlt hétre. El akarta hessegetni ezt a kimerültséget, olyan érzést keltett a lányban, mintha azért kéne harcoljon, hogy szellemét újra beengedjék a testébe, mivel kilakoltatták azt. S a fizetség pedig belenyugvás, elfogadás. Választhatná a harcot is, de mindigis félt a csaták végkimenetelétől, eddig sosem győzött.
Mintha a szél megérezte volna tusáját, s hirtelen erősen kavarogni kezdett,a hópelyhet ide-oda kezdtek zötykölődni. A lány elképzelte, ahogy a kis hópelyhek kizöldülve a rosszulléttől- már ha egy hópehely ki tudna zöldülni- keresik az anyukájukat s közbe a szájukra teszik kezeiket, hogy nehogy elhányják magukat. Aggodalmasan nézte őket mindaddig, amíg a szél elcsitult, és visszatért minden a régi kerékvágásba. Ekkor a lány lefeküdt az ágyra, becsukta a szemét, a halk zene még mindíg kísérte a gondolatait, egyre mesésebbre, lágyabbra váltva. Gondolt egyet a lány, s elővette kedvenc képeskönyvét, amiben a Világ legszebb helyeit ábrázoló képek voltak. Fellapozta azokat a helyeket, ahová a legszívesebben jutna el, fantáziája máris Párizsba, majd Thaiföldre, Amerika vad kanyonjaiba s ezeknél csodálatosabb helyekre repítette. "Kit vigyek magammal?"-tette fel magának a kérdést. "A családom- szeretem őket, de nem biztos, hogy egy ilyen hosszú útra jó lenne összekötnünk magunkat."; mosolygott, majd tovább gondolkodott. "A barátaim, őket sem a legjobb ötlet magammal vinnem. Nem mintha nem szeretném magammal vinni, de ez egy felfedezőút, és hosszú ideig tart. Hosszú távra meg kibírhatatlan vagyok. Majd, ha kapok egy csodás helyet, ők lesznek az elsők, akiket legközelebb elviszek oda ." Ezeket a útitársakat is el kellett vetnie, bár nehéz szívvel, mivel mind nagyon kedvesek voltak számára. "Na és ott van Ő. Talán én lennék a legboldogabb, ha magammal vihetném, de nem tehetem meg vele. Egy, hogy nem szereti az ilyen utazgatási terveimet. Másodszor meg, megőrjíteném. És azt nem akarom. Sosem akarom felbosszantani, mégis mindig sikerül. Mit tenne velünk egy ilyen hosszú út? Persze, lennének nagyon boldog pillanataink, de nem. Jobban kell vigyázzak a kapcsolatunkra, mint, hogy egy ilyen veszélyes útnak kitegyem. Esetleg csak sok-sok kicsinek, apránként, hogy végül aztán egy eseménydús, boldog múltba nézzünk vissza. De jó is lenne! Majd a nagy utazás végén, mikor hazatérek, ő tárt karokkal fogad majd engem, és egy finom vacsorával. És mi ketten akkor igazán...."
 Ekkor az álom színes fátyla leszállt a lányra, és jól betakarta.