szívfodrok

Olyan, mint az esõillat egy rossz nap vègèn. Mint nyáron az ùtszéli por tapintása mezítelen lábadon. A beérett alma illata jut eszedbe ròla, egy nedves pince polcán. Fènyesre csiszolja a szemeidet, akárcsak az elsõ havazás, amit egy kávèzò ablakábòl figyelsz. Olyan, mintha mindig is itt lett volna, egy füzetlap alján beragasztva- amíg csak ki nem tèpted, s fel nem kapta nèmán a szél.

Keresni a szót. Hogy mi is vagy te. Nekem. Egymásnak. Hol ér véget a „te” meg az „én”, és meddig is tart az a „mi”. Bepötyögöm. Kitörölöd. Szép, gyöngybetűkkel felvázolom, te meg áthúzod aztán jól ki is satírozod, hogy nem jó. Persze van, hogy te köpsz egy két szót a levegőbe, amiről azt hiszed hogy, na, igen. Ez vagyok én. Ezek vagyunk mi. Tessék. Nyeljél. Én meg úgy teszek, ahogy mondod. Jobban mondva csak majdnem. Nyelek. Majd szépen, kecses mozdulatokkal letörlöm a szavaidat.   Szavakat keresek, nem mást. Nem illúziót, nem hamis érzéseket. A testnek, a nedveknek, a kémiai vegyületeknek nincs köze ahhoz, amit mi alkotunk. Szabadon választhatunk, a makacsság nem hagy elsodródni hamis vizek felé. Amikor éppen boldogok vagyunk, akkor csak ömlik belőlem a mondandó, hiába szerelek én száz szitát is a torkomra, a szavak csak jönnek és jönnek, összevisszaságban zúdulnak rád. Ezek olyan pihekönnyű betűkirakósok. Az egyedüli súly rajtuk a méz ami édessé teszi őket számodra. Viszo...

Lassítok. Megelőzöl. Gondolom ez boldoggá tesz. Az előny. Vagy, hogy kedves vagyok. Nem. Visszafordulsz. És mielőtt újra megelőznél még rátaposol a lábamra. Direkt volt- mondod, és tovább szaladsz. Kell egy pár perc, amíg elmúlik a lüktetés. Aztán elindulnék, Valahol a melletted és a mögötted között haladva. Mikor a célhoz érnénk, Hirtelen minden erődet belegyúrva Megragadod a karomat, (Fáj) És nagy lendülettel löksz át a vonalon. Nem értem.

 Szétfeszíted határaim, lezárod, aminek nincs helye bennem. messze kergeted démonaim, amiket eddig magam etettem. Álmodni jó veled, de ébren színesebb minden pillanat. Fél téglát dobsz a zavaromra, s ledöntesz vele minden falat. Életté dörzsölöd bennem a sok jót. Félrevezeted a kételyem. Félkészen is egész vagyok, ha benned létezem.             

Ameddig kezed újra arcomhoz ér, amíg testem újra eggyé válik a tieddel, amíg hajamat kisimítod gyűrött arcomból. Csak addig kell legyőznöm a súlyt, ami a lelkemre ereszkedik. Az üres órákban kell erővé formálnunk a szerelem emlékét, amit egymásba simítottunk. Egymás hőseivé válhatunk, ha megtesszük. Szétbombázni a kételyt, lerombolni a falakat, leszedni szívünkről a szorító abroncsot. Rövid percekből kell átszőnünk, a hosszú, őszi csendet. Ünneppé változtatni a hétköznapokat, érzéssé formálni az elhalt emlékeket. Két ölelés között behunyt szemmel, önmagunk árnyékában.             

Összehúzom kisimítasz.  Elrejtem, te kiteríted.  Rád nézek és azt gondolom Rám nézel és nem gondolkodsz. Abszurd társítás Tökéletes illesztés. Két külön test,  felemás életet rejtve.  Mégis a ritmus az egy. A szív.  Vagyis a kézzelfogható. A láthatatlan félénken bújik meg az ujjbegyek alatt.