Néma

Keresni a szót. Hogy mi is vagy te. Nekem. Egymásnak. Hol ér véget a „te” meg az „én”, és meddig is tart az a „mi”. Bepötyögöm. Kitörölöd. Szép, gyöngybetűkkel felvázolom, te meg áthúzod aztán jól ki is satírozod, hogy nem jó. Persze van, hogy te köpsz egy két szót a levegőbe, amiről azt hiszed hogy, na, igen. Ez vagyok én. Ezek vagyunk mi. Tessék. Nyeljél. Én meg úgy teszek, ahogy mondod. Jobban mondva csak majdnem. Nyelek. Majd szépen, kecses mozdulatokkal letörlöm a szavaidat.  

Szavakat keresek, nem mást. Nem illúziót, nem hamis érzéseket. A testnek, a nedveknek, a kémiai vegyületeknek nincs köze ahhoz, amit mi alkotunk. Szabadon választhatunk, a makacsság nem hagy elsodródni hamis vizek felé.

Amikor éppen boldogok vagyunk, akkor csak ömlik belőlem a mondandó, hiába szerelek én száz szitát is a torkomra, a szavak csak jönnek és jönnek, összevisszaságban zúdulnak rád. Ezek olyan pihekönnyű betűkirakósok. Az egyedüli súly rajtuk a méz ami édessé teszi őket számodra.

Viszont ott vannak a kimondatlan szavak. Jók és rosszak egyaránt. Például, amikor közlöd, egy vagyok a sok közül, ez van és kész. Ilyenkor vagy beszaladok a kocsma lányvécéébe és megpróbálok néhány csepp könnyet kipréselni magamból, vagy pedig csendben nyelem a kétségbeesett szavaimat. A kimondott szavak félúton eltűnnek. Meghalnak, amikor valami feszít köztünk.

S volt az a pillanat is, amikor elveszve álltam az út szélén,s te megjelentél ütött-kopott autóddal.   Akkor, ahogy rám néztél mosolyogva balgaságomon, én azt mondtam volna neked, hogy legszívesebben kicsókolnám belőled azt a mosolyt és a retinámra ragasztanám pillanatragasztóval, hogy soha ne feledjem.

Megtalálni a megfelelő szót. Amikor érzed, hogy az illesztésbe egy lélegzetvétel sem férhetne már bele. Ezt szeretném most neked átadni. És olyan könnyű szívvel adom át a te szádba, hogy már-már olyan, mintha tényleg lenne olyan hogy „meg volt írva”, meg hogy végzet. Hogy ennek a szónak itt és most kell elhangzania. És talán többé nem is. Beleivódik a testünkbe és valami különös vegyületet képez, amikor ez a két test találkozik. Egy éjszaka. Vagy talán akkor, amikor a nap sugara megöleli a lábfejemet reggelente. Nem, ez a szó most nem az a bűvös. Az mágikus szó, amit minden lány vár a fiútól. A mi „szeretlek”-eink nem éppen erre termettek. Pédául ott az enyém. Az ölelésbe belefolytott „szeretlek”. Mert szeretkezés után, pontosan azután néhány másodperccel ez az egyetlen szó, aminek hatalmában áll leírni azt, amit érzünk. Ennyiről szól. Vagy a tied, ami az alkohollak együtt felszívódik. Csak egy kis perec, vagy a sarki hot-dog, és már nyoma sincsen. Nem, a mi szavunk most nem a „szeretlek”.

Inkább olyan, mint egy vízen lebegő csónak. Szélcsendben az óceán közepén.Ott állok én benne, benned. Féllábon állva egyensúlyozom, ki tudja miért. Csend van. Csak a szívemet hallom, ahogy próbál nem egyenetlenül dobogni, nehogy felboruljon az egyensúly. Ha megkérdezed, mit is jelentesz nekem, akkor így a legpontosabb. Veszély és béke. Félelem és megnyugvás. Végigsimítok tested mindegy egyes történetén, az összes részletet kiegyenesítem, majd beleborzongok. Elcsendesedek.

Óceán. Csend. Végtelen. Szívdobogás. Szárazföld nincs. Az evező a kéklő ismeretlen alján hever. Leúsznék érte, de itt leszel-e, ha újra a felszínre török.

Hirtelen kinyílik bennem a világ. Az általunk alkotott univerzum láthatatlan vonalakból épül egy teljes valósággá. Mert hogy mindent befogad magába, amit mi szeretnénk, és elengedi azt, ami nem oda való. Nincsenek határok. Ömöljenek csak be az érzések, a vágyak, a hangulatok, a szerelmek, a sok-sok elhatározás, a csalódás, a félelmek, és a boldogság. Vagy egy saját fogkefe a fürdőszoba szekrényében.

Azt hittem, találnom kell egy szót. Csupán egyet, ami majd ránk fonódik, amikor azon a kopott kanapén ölelkezünk, és te azt mondod nekem, „te édes, van benned valami Meryl Streep-es ebben a fényben”. Akár egy filmkocka is lehetnénk, amin még a sznobok is könnyeznek. Egy szót kerestem, de rájöttem, hogy a végtelenséget kell átadnom most neked, hogy így azzá váljunk, amivé a sors formál majd minket. Belesuttogom az éjszakába, beléd rejtem, hogy megmaradjon. Ameddig képesek vagyunk befogadni egymást.