Hová tűntek a barátok?

Sok szaki, meg irodalmár, na meg az okos(kodó) édesanyák is megmondták, hogy ha az embernek gyereke lesz, a barátok lassacskán elszállingóznak. Nekem nem volt édesanya barátnőm, így nem volt kitől eltávolodjak. Viszont mikor teherbe estem, megfogadtam, hogy márpedig én megtartom a barátságaimat, ebben nem lesz nekem akadály egy néhánykilós kis pióca. Nem is volt akadály, valóban- de a barátok mégis távolodtak. 

Észre sem vettem, és hirtelen én lettem az, akit "meg kell látogatni". Úgy hangzik, mintha egy krónikus gyógyíthatatlan betegségben szenvednék. Pedig én cipeltem Zselykét mindenhová, ha hívtak, ha nem, pofátlanul kivívtuk a társaságot. Mégsem elég, nem hívtak.

Persze, ahhoz, hogy barátságokat ápolj, vagy netán szerezz, ez nem elég. Egy-két átmulatott éjszaka, alkoholmámoros őszinte beszélgetések, odafigyelés, na meg az is számít, hogy ne folyton a gyereken, a lakáson, vagy a kusza kapcsolatodon járjon az eszed. Ezt is megpróbáltam, de anya vagyok, tudják, nem várják ki a végét. Nekik a vicces, bulizós lány kell, aki benne van mindenben.

Na meg ott az a kényes dolog. Mennyi kimenője van egy anyának? És ha van, tiszta lelkiismerettel hagy-e otthon mindent? 

Vártam arra, hogy ne egy felindult állapotomban írjak. Nem panaszkodni akarok, hiszen szép napjaim vannak, Zselykét meg felülmúlhatatlan szeretettel ölelem minden nap. Ennek ellenére én még ugyanaz az Eszter vagyok, mint aki voltam. Az anyaság csak egy-két újabb álarcot öltött rám, a régiek viszont ott várnak porosan arra, hogy újra pompázzanak.