Kihagytam a Félszigetet,hogy távol legyek kicsit mindenkitől, remélve, hogy jobb lesz, meg azért mert apumnak így olcsóbban jött ki a repülő jegy, és tudom,hogy így is nagyon nehéz a családomnak. Otthon hagytam a barátaimat akiket szeretek, arra gondolva, hogy nélkülem ők is jobban rendbe rakhatják a körülöttük lévő dolgokat, és már akkor is tudtam, hogy nem kell féltenem őket,mert boldogulnak. Én nem. Börtönnek érzem ezt a helyet ahol vagyok, és én zártam be ide magamat. Balaton, vásárlás, mozi, stb... Semmit nem érnek, ha nincs kivel megoszd... Legszívesebben itt maradnék örökre, így lenne jó mindenkinek...
Világbékét álmodtam. Békét a világban, békét az emberekben. S mikor a hitem fogyni látszott, akkor varázslatban hittem, hogy talán úgy megtalálom az egyensúlyt, a lelki békét. Hittem sorsban, Istenben, reményben, végzetben, napistenben, Allahban, Buddhában, jószándékban, környezetvédelemben, orvostudományban, politikában, technológiában, pszichológiában, filozófiában......Most önpusztítást látok. Rakétákat a levegőben, önpusztító fegyvereket a kézben, butító találmányokat, egészségtelen, káros termékek gyáraiból kiáramló, mindent beterítő füstöt. Látok még depressziót, fájdalmat, szomorúságot is. Sok a beszéd. Kevés az igazság. Talán nem is ismerjük már e szónak az értelmét. Persze, ott a tiszta, őszinte öröm is. Mindenki szeme előtt és lelkében ott van. De csak addig, amíg az önpusztító világ nem nyeli el még egy áldozatát. Éhes vagyok. Kimegyek a boltba, veszek magamnak egy kiflit. Abban a pillanatban egy távoli országban összeesik egy kisfiú az éhségtől. Nem volt pénzük ételre. Ugy...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése