Eléggé realista tudok lenni én bizonyos dolgokban attól függetlenül, hogy folyton ábrándozok s ki be járkálok az én világom és a való világ között. Viszont fel nem tudom fogni hogy magánélet téren hogy lehetek ennyire naiv és ostoba. Nem az egó beszél belőlem, de könnyűszerrel kaphatnék valakit akivel nem lennének komplikációk, csak együtt lennénk és kész. Ehelyett én a leglehetetlenebb szituációt választom, s mikor evidens módon nem sikerül én nem hogy tovább állnék hanem lejáratom magam. A legelején tudom hogy ez lesz, mégis kínzom magam. Kívülről hisztinek tűnhet,de akár hiszti akár nem, nehéz. Nem egy egetrengető probléma, és ettől függetlenül még megőrzöm a jókedvemet s nem bőgök s érzelmeskedek. De valahova le kellett írjam.
Világbékét álmodtam. Békét a világban, békét az emberekben. S mikor a hitem fogyni látszott, akkor varázslatban hittem, hogy talán úgy megtalálom az egyensúlyt, a lelki békét. Hittem sorsban, Istenben, reményben, végzetben, napistenben, Allahban, Buddhában, jószándékban, környezetvédelemben, orvostudományban, politikában, technológiában, pszichológiában, filozófiában......Most önpusztítást látok. Rakétákat a levegőben, önpusztító fegyvereket a kézben, butító találmányokat, egészségtelen, káros termékek gyáraiból kiáramló, mindent beterítő füstöt. Látok még depressziót, fájdalmat, szomorúságot is. Sok a beszéd. Kevés az igazság. Talán nem is ismerjük már e szónak az értelmét. Persze, ott a tiszta, őszinte öröm is. Mindenki szeme előtt és lelkében ott van. De csak addig, amíg az önpusztító világ nem nyeli el még egy áldozatát. Éhes vagyok. Kimegyek a boltba, veszek magamnak egy kiflit. Abban a pillanatban egy távoli országban összeesik egy kisfiú az éhségtől. Nem volt pénzük ételre. Ugy...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése