Egy hozzám nagyon közelálló személy írta azt, hogy mi csajok olyanok vagyunk pasi téren, hogy nem állunk le, amíg a végére nem járunk a fejezetnek, egyszerűen képtelenek vagyunk megállni, akkor is, ha nagyon jól tudjuk, hogy a végén úgyis szívunk. Magadra ismertél? Helyes. Most azon gondolkozom, hogy ez helyes vagy nem. A pasik inkább továbbállnak és nem fejezik be a történetet, gondolva, hogy megíródik magától a finálé. Erre saját példám van.
Zs. legalább két hétig várta, hogy hátha befejeződik magától a mi történetünk, vagy netán befejezem én helyette. Félt szembe állni azzal a ténnyel, hogy most elszúrtunk mindketten egy kapcsolatot(igen, jól olvastátok, ELSZÚRTUNK), és nem tudta hogy fejezze be úgy, hogy ez az egész oké legyen. Pedig a remény csak jobban kinyírja a csajokat.
Eltelt 10 hónap, az első két-három hónapban vissza akartam kapni, esélyt akartam, kötődtem hozzá nagyon is, és elhitettem magammal, hogy megváltoztam miatta, közben nem. Aztán meg úgy tettem mintha elfelejtettem volna őt. S a nyár közepén meg észrevettem, hogy igen, vissza szeretném kapni, szeretnék egy kapcsolatot, de egyáltalán nem ez a legfontosabb az életemben. Átogondoltam mindent, fontolóra vettem mindent, és képes voltam új életet kezdeni.
Most szükségem van rá, de nem szerelemre, sem komoly kapcsolatra, csak valakire, akivel kibírok egynél több randit, és ez ő. Eljött az idő,hogy szembe nézzek vele és elmondjam neki. A befejezés miatt, de ez nem olyan reménykedős, happy ending gyanús befejezés, csak szembe állok a félelmemmel.
Az egyik legjobb barátom, Papy mondta nekem, hogy csak úgy számíthatok csodára ezen a télen, ha nem félek többé. Hiába várom, hogy valaki elvarázsoljon, és elvigyen a hegyekbe, ahol van egy faház, kinn hó, a házban egy nagy nappali, ahol a kandalló mellett forralt bort kortyolgatok. Legalább annyit kell tennem, hogy szembenézek a félelmeimmel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése