Lélekfoszlány
A jó öreg nap már régen fenn volt, a járókelők, mint hangyák nyüzsögtek. A mi főszereplőnk, Kata ennek ellenére, csak most nyitogatta szemeit, mint az újszülött kiscsibe. Igen, kifejezetten szép látvány volt, ahogy a fehér lepedő átöleli testét, olyan volt, akár az Ólomkatona balerinája, kecses, mégis oly gyengének tűnt. Így is érezhette magát, biztonságban aludt el, az ő féllábú Ólomkatonája karjaiban, de mégis tudta, utoljára ölelik át ezek a karok.
Mikor kinyitotta a szemét egyszercsak azt érezte, hogy a hideg átfolyik a testén, de nem fázott, egyedül volt. Az ágynemű még megőrizte az Ő lenyomatát. Ahogy a napfény beszűrődött az ablakon, úgy égette el az éjszaka minden pillanatát. "Felejtsd el"- üvöltötte a Nap, és Katára szegezte haragos tekintetét; "Nincs több kibúvó, kelj fel, és menj haza.". Komor volt a tekintete,sem szánalom, sem düh nem volt benne, csak a valóság. Kata nem bírta tovább, felült, felkapta ruháit és kirohant a szobából. A nappaliba vette az irányt, és ott volt Ő. Szinte észre sem vette a lányt, épp csak egy halk köszönést intézett felé,ráadásul a Nap ide is követte. Kata kiment az erkélyre, és elhatározta, szembenéz vele. "Látod? Rád sem néz", mondta gúnyosan, és ekkor olyan érzést keltett Katából a magason fénylő Nap, mintha lenézné őt emberi butaságáért, amiért vannak érzései. Kata már-már könnyeivel küzdködött, és arra gondolt, hogy ha kilép az ajtón, örökre elveszíti Őt. "Még, hogy elveszíteni! Ismeri a mondást, hölgyem, nem veszíthetsz el valamit, ami sosem volt a tied." Ekkor már nevetett a Nap, gúnyosan szórta fényét a lány felé, mintha bele akarta volna égetni ezeket a szavakat. Érezte is Kata, szúrt a szíve, égett a torka, és érezte, ahogy a reménye könny formájában csordul le az arcán. Aztán hirtelen úgy érezte megfullad, zavarta a zaj, a fény, sőt mi több saját lénye amely benne élt, úgy érezte rugdossa őt belülről. Nem bírta tovább, bement az erkélyről és lerogyott az Ő lábai elé. Belenézett a szemeibe, és azt a jól ismert biztonságot kereste, amiért vonzódott ehhez a férfihoz. Megkapta. Bár ez a biztonság, ahogy beférkőzött a lány lelkébe, ezt súgta csendben: "tudod, hogy nem tudnám megvonni tőled jelenlétem most, hiszen egyedül nem tudod összerakni ezt a nagy kupac törött könnyet.. nem akarok még egy tőrt beléd szúrni, de utoljára vagyok itt veled;kérlek ne keseredj el, nézz rám, mondom néz rám.. fájnak a könnyeid, inkább mosolyogj." Ezzel Kata illedelmesen kitessékelte Biztonságot, hiszen tudta, itt az idő.
Felállt, és csak ennyit mondott, "mennem kell", legbelül, azon a helyen, amire még Biztonság sem talált rá, azt ordította egy hang, "kérlek, kérd, hogy maradjak!", "ölelj át szorosan, és ne engedj el.". De kívülről, csak mosolygott, és elindult Az ajtó felé.
"Ne szólj semmit"- suttogta Miki, mikor az ajtóhoz értek, és lágyan megcsókolta a lány száját. Kata megfordult, és némán elindult a valóság fele.
Mikor kinyitotta a szemét egyszercsak azt érezte, hogy a hideg átfolyik a testén, de nem fázott, egyedül volt. Az ágynemű még megőrizte az Ő lenyomatát. Ahogy a napfény beszűrődött az ablakon, úgy égette el az éjszaka minden pillanatát. "Felejtsd el"- üvöltötte a Nap, és Katára szegezte haragos tekintetét; "Nincs több kibúvó, kelj fel, és menj haza.". Komor volt a tekintete,sem szánalom, sem düh nem volt benne, csak a valóság. Kata nem bírta tovább, felült, felkapta ruháit és kirohant a szobából. A nappaliba vette az irányt, és ott volt Ő. Szinte észre sem vette a lányt, épp csak egy halk köszönést intézett felé,ráadásul a Nap ide is követte. Kata kiment az erkélyre, és elhatározta, szembenéz vele. "Látod? Rád sem néz", mondta gúnyosan, és ekkor olyan érzést keltett Katából a magason fénylő Nap, mintha lenézné őt emberi butaságáért, amiért vannak érzései. Kata már-már könnyeivel küzdködött, és arra gondolt, hogy ha kilép az ajtón, örökre elveszíti Őt. "Még, hogy elveszíteni! Ismeri a mondást, hölgyem, nem veszíthetsz el valamit, ami sosem volt a tied." Ekkor már nevetett a Nap, gúnyosan szórta fényét a lány felé, mintha bele akarta volna égetni ezeket a szavakat. Érezte is Kata, szúrt a szíve, égett a torka, és érezte, ahogy a reménye könny formájában csordul le az arcán. Aztán hirtelen úgy érezte megfullad, zavarta a zaj, a fény, sőt mi több saját lénye amely benne élt, úgy érezte rugdossa őt belülről. Nem bírta tovább, bement az erkélyről és lerogyott az Ő lábai elé. Belenézett a szemeibe, és azt a jól ismert biztonságot kereste, amiért vonzódott ehhez a férfihoz. Megkapta. Bár ez a biztonság, ahogy beférkőzött a lány lelkébe, ezt súgta csendben: "tudod, hogy nem tudnám megvonni tőled jelenlétem most, hiszen egyedül nem tudod összerakni ezt a nagy kupac törött könnyet.. nem akarok még egy tőrt beléd szúrni, de utoljára vagyok itt veled;kérlek ne keseredj el, nézz rám, mondom néz rám.. fájnak a könnyeid, inkább mosolyogj." Ezzel Kata illedelmesen kitessékelte Biztonságot, hiszen tudta, itt az idő.
Felállt, és csak ennyit mondott, "mennem kell", legbelül, azon a helyen, amire még Biztonság sem talált rá, azt ordította egy hang, "kérlek, kérd, hogy maradjak!", "ölelj át szorosan, és ne engedj el.". De kívülről, csak mosolygott, és elindult Az ajtó felé.
"Ne szólj semmit"- suttogta Miki, mikor az ajtóhoz értek, és lágyan megcsókolta a lány száját. Kata megfordult, és némán elindult a valóság fele.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése