Néma

Az éjjel megint álmodtam. Egy olyan személlyel akit régebb szerettem, pedig nem kellett volna. Azt álmodtam, hogy ide jött a házunkhoz, a barátaival volt, én meg egyedül itthon. Bejött, megölelt, én arra kértem, hogy maradjon itt velem, mert nem akarok egyedül lenni. Erre megcsókolt, megfogta a kezem és azt mondta, hogy nem marad itt velem, és ezzel elment. Én meg sírtam, egészen addig, amíg meg nem szólalt a telóm, M. hívott hogy ideje felkelni, én örültem, hogy felköltött ebből a rossz álomból. Ez az álom rávetíthető az utóbbi egy évemre, egyedül voltam, jött valaki, közel engedtem magamhoz, ő is engem aztán meg csak úgy kisétált az életemből. 
Ma voltam P.-ékkel szőlőt szedni. Nem panaszkodtam, de belül néha olyanokat káromkodtam, mint P. apja:P
Nem szokásom a  panaszkodás, mindent eltűrtem, azt amikor a szememmel műtöttek, vagy azt, amikor az ujjamat varrták össze, vagy azt ha valaki lehazugozott vagy éppen ennek meg annak elmondott engem. Nem szeretek panaszkodni, idővel egyre jobban utálom a  panaszkodást. Minek? Az idő úgyis tovább megy, ahogy írtam egy régi bejegyzésemben, csak a  pofánkba röhög s tovább hajt.