Világbékét álmodtam. Békét a világban, békét az emberekben. S mikor a hitem fogyni látszott, akkor varázslatban hittem, hogy talán úgy megtalálom az egyensúlyt, a lelki békét. Hittem sorsban, Istenben, reményben, végzetben, napistenben, Allahban, Buddhában, jószándékban, környezetvédelemben, orvostudományban, politikában, technológiában, pszichológiában, filozófiában......Most önpusztítást látok. Rakétákat a levegőben, önpusztító fegyvereket a kézben, butító találmányokat, egészségtelen, káros termékek gyáraiból kiáramló, mindent beterítő füstöt. Látok még depressziót, fájdalmat, szomorúságot is. Sok a beszéd. Kevés az igazság. Talán nem is ismerjük már e szónak az értelmét. Persze, ott a tiszta, őszinte öröm is. Mindenki szeme előtt és lelkében ott van. De csak addig, amíg az önpusztító világ nem nyeli el még egy áldozatát. Éhes vagyok. Kimegyek a boltba, veszek magamnak egy kiflit. Abban a pillanatban egy távoli országban összeesik egy kisfiú az éhségtől. Nem volt pénzük ételre. Ugy...
Tegnap az egyetlen ember akire tényleg számíthattam, és nem csak egy távoli segélypont volt, az Tamás. Ő jött oda hozzám, ő nevettetett meg, ő táncolt velem.... Ameddig velem volt elfeledtem a hazug, kétszínű és önző barátokat, a fiút aki valószínüleg a hátam mögött röhöghet... Tudom, hogy nem tudnék járni Tamással, nem ezért írtam le, hanem azért, hogy ő az egyetlen aki a reális életben, reális helyen és időben ott van mellettem amikor kell. Nem virtuálisan, és nem akkor amikor neki van szüksége rám..
Megjegyzések
Megjegyzés küldése